| SZŰZ MÁRIA ÜZENETE |
Lassan és lágyan csendbe burkolózik minden. Szíved csendjében vagyunk, szépséges lélek. A szavak mögötti szent térben ‒ Isten Szívében.
Együtt indulunk – kéz a kézben.
Nézd, milyen csodálatos helyen vagyunk! Szíved szépséges kertjében.
Apró színes virágok, az öröm színfoltjai tarkítják a selymesen zöld füvet. Az élet füvét, amely soha nem veszíti el ragyogó erejét. Lelkedet lágy szellő cirógatja, tavaszillatot varázsolva minden kis sejtedbe.
Ragyogó, simogató napfény kíséri utunkat, ahogy mosolyogva haladunk előre. Tudjuk hova tartunk. Tudjuk, hogy a kert kellős közepén, Valaki vár ránk. Valaki, aki után annyira vágyódik a lelkünk.
Lágy madárdal hangzik fel, az élet örömteli hangja. Mindent betölt az élet lehelete. Színek, hangok, káprázatos formák tűnnek fel, ahogy egyre beljebb és beljebb haladunk. A szépség mannája hull alá az égből, egyre nagyobb gyönyörűséggel töltve be lelkünket.
Oly messze van már a világ. Már nem zavar sem a nyüzsgése, sem a békétlensége. Gondjaid elhalványulnak a messzeségben. Talán nem is a tieid már. Talán már minden feloldódott az ég kékjében.
Meg-megállunk és körülnézünk. Mennyi szépség tündöklik mindenhol, mennyi báj és jóság.
„Ez mind a szívemből fakadna?” – tűnődsz magadban. Igen, drága gyermek, szíved minden jóságot és szépséget megőriz. A szeretet amit adtál, itt van mind. A színek, a szépséges formák, a csend lágy zenéje mind a te kincsedet őrzi.
Itt van mind, amit másoknak adtál. Szeretet lüktet minden egyes fűszálban, minden parányi sziromlevélben. A jóság, és a szeretet, ami saját lényed itt ragyog – Isten szépséges Szívében. Nem tűnhet el semmi, ami örök. Az idő semmitől sem foszthat meg téged. Csak lágyan átnyújtja az időtlennek.
Minden szépség és jóság szétárad lelkedben. Örömöd pillanatról pillanatra növekszik, ahogy egyre beljebb és beljebb haladunk.
Eszedbe jut, hogy nem is egyedül indultál el ezen az úton, és most rám pillantasz. „Milyen tündöklően szép vagy!” – mondod hozzám bújva. Egy pillanatig egymás karjaiban időzünk, mint anya és gyermek. Az időtlen fátyla hull ránk és lelkünk megremeg a szív csendjében.
Oly édes minden perc ezen a szent úton. Oly boldogság ölel körbe, hogy nem is akarsz máshol lenni. Hiszen itt otthon vagy, szíved szépséges palotájában.
Vízesés tűnik eléd, ami izgalommal tölti be lelkedet. Egyszerre erő és lágyság. Egyszerre fény és víz. Ahogy izgatottan egyre közelebb mész, zenéje és illata boldogan szétárad sejtjeidben.
Igen, ez is a te szívedben van. Lelkesen állsz alá, mint egy kisgyerek, hogy fénye és ereje lemossa rólad az út porát. A földi lét gondolatai és érzései lágyan eltűnnek a messzeségben. Érzed, hogy tested, lelked megújul.
Izgatott öröm áraszt el, amikor észreveszed, hogy a kapuban állsz. A szív legbelső, titkos kis kertjében. Hála hullámzik át lelkeden, hogy idáig jutottál. És most belépsz ‒ a legbelső szentélybe.
Tudod és érzed, hogy szent ez a pillanat. Tudod, és érzed, hogy Valaki vár rád.
És megpillantod Őt. A messzi távolból tűnik fel, ám oly ragyogó fénnyel áraszt el, hogy ellenállhatatlanul magához vonz. Már a látványtól elgyengül a lábad, talán oda sem tudnál futni, ám Ő eléd jön és a karjaiba vesz.
Lágyan belesüppedsz a boldogságba és tudod, hogy mindig is itt voltál.
Időtlen időkig fürdesz fényében és szíved repes a gyönyörűségtől.
Majd meghallod a hangját, amely olyan gyengédséget hordoz, hogy teljesen elolvadsz a karjaiban:
„Szívem gyönyörűsége! Oly nagyon vártalak! A lépéseidet számoltam, ahogy egyre közeledtél. Oly sokáig maradtál lelkem lelke! Megérkeztél végre. Itthon vagy. Ne félj, minden rendben van. Lágyan ringatlak szívemben ‒ örökkön örökké. Mindig is ringattalak, óvtalak, védtelek, de te aludtál drága gyermek. Mélyen, nagyon mélyen aludtál. De most felébredtél, és bár lehet, hogy el-elszunyókálsz még kicsit, már soha nem fogsz annyira mélyen aludni. Elveszem rémálmaidat, és boldog álmokat hozok pilláidra. Itt vagy velem, ahogy mindig is. Lelkem lelke, szívem szépséges gyümölcse vagy! Hogyan is élhetnénk egymás nélkül? Örökre elválaszthatatlanok vagyunk. Te és én egyek vagyunk. Oly nagyon szeretlek. Ne félj, veled maradok. Lágyan ringatlak, és a boldogság dallamát dúdolom neked. Ne aggódj semmi miatt. Mindent elrendezek körülötted. Csak maradj itt velem. Szívem teljes szeretetével szeretlek.”
Időtlen ideig ringat még a Szeretet, majd lassan kilépsz a szentélyből. Tudod és érzed, hogy nem üres kézzel indulsz vissza az úton. A szeretet örökre veled maradt.
„Nem is volt soha másképp” – gondolod nevetve, és szíved repes a boldogságtól. Örömmel fedezed fel, hogy még színesebbek a virágaid, még lágyabb a selymes fű és a madarak éneke szépséggel hinti lelkedet. A szeretet szárnya repít.
Nem engedem el a kezed, hiszen együtt jöttünk és együtt is megyünk vissza. Veled maradok esőben és napsütésben. Végtelen szeretettel szeretlek – örökkön örökké.
